Gyülekezetünk története

Írta: Csízi Katalin

„Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt!”

(Zsolt 118, 23)

Klotildligeten körülbelül az 1920-as évek elejétől jelent meg a református lelkiség, és kezdődött az egyházi élet. A reformátusok jelenléte ekkor abban látszik, hogy a piliscsabai állami iskolába járó református gyerekek hittanoktatásban vettek részt. Tanításukat először a Fébé diakonissza otthon, majd a tinnyei református lelkipásztor, Lázár Sándor végezte heti két tanórában. Istentiszteleteket a piliscsabai, illetve a klotildligeti elemi iskolában, valamint klotildligeti református családoknál tartottak. Így vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos altábornagy úr, Laky László későbbi gondnok, Dr. Kovács Kálmán postafelügyelő úrék otthonában. Az egyházi szolgálatot a tinnyei anyaegyház lelkésze végezte. 1928. február 12-én a klotildligeti gyülekezet hivatalosan is a tinnyei egyházközség fiókegyházává alakult.

A gyülekezet megnövekedett létszáma egyre sürgetőbbé tette a vágyat, hogy saját temploma legyen. Az első és talán legfontosabb lépést özvegy Bónis Gyuláné (később Koltay Józsefné) tette meg, akit egy igehirdetés arra indított, hogy felajánlja gyönyörű telkének 400 négyszögölnyi részét templom építésének céljára. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 3. fejezetének 6. verse alapján tartott igehirdetés szólította meg: „Ezüstöm és aranyam nincs nékem; hanem amim van, azt adom néked: A názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!” Az ő felajánlását további fontos és nagy értékű adományok követték. Az egyház 1930-ban egy telek eladásából nagyobb összeget tudott félretenni templomépítés céljára. A gyülekezet tagjai közül Dr. Szerbák Elekné és férje 1929-től évente 100 pengőt ajánlottak fel a leendő templom javára. Dr. Csekey Sándor teológiai tanár javaslatára 1937 nyarán templomépítő bizottság alakult vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmosné elnökletével. A bizottság főtitkára Schuller Jenőné, helyettese Luby Mátyásné (szül. Nagy Zulejka). Az ő feladatuk volt templomépítés céljára való gyűjtés megszervezése. Az áldozatos adakozók jóvoltából 1939 tavaszán, húsvét után megkezdődhettek az építési munkálatok. A templom terveit Sorg Antal készítette, és az építési munkálatokat is ő vezette. Április 16-án került sor a templom alapkövének ünnepélyes letételére. Az épület rekordidő, mintegy 16 hét alatt készült el. 1939 augusztus 20-án már sor kerülhetett a templomszentelési ünnepségre, melyen Dr. Ravasz László dunamelléki püspök hirdette az igét.

1940-ben elkészült a belső berendezés, szintén Sorg Antal műhelyének köszönhetően.

1941. augusztus 20-án szentelték fel azt a harangot, melyet Felsőrákos székely község adományozott gyülekezetünknek.

A 2. világháború a gyülekezetet igencsak megpróbálta. Tagjai részben szétszóródtak, az anyagi lehetőségek szinte teljesen beszűkültek. Noha többen hagyták el örökre Klotildligetet és a gyülekezetet, a közösség nem roppant meg, számban és lelkiekben hamar erőre kapott.

„Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai...”

(I Pét 4,10)

Ifj. Tóth József és Tóth Tamás lelkészcsaládban születtek. Édesapjuk, idősebb Tóth József hitoktató lelkészként működött Budapest több oktatási intézményében, majd 1936-tól a Józsefvárosi Gyülekezet (Salétrom utca) lelkipásztorává választották. Innen kellett később kényszerből nyugdíjba mennie.

Ifj. Tóth József kezdetben a Salétrom utcai gyülekezetben, majd Külső-Józsefvárosban szolgált. 1947-ben nevezték ki segédlelkésznek a tinnyei anyaegyház lelkésze, Lázár Sándor mellé. Később beosztott lelkész. 1947-től 10 éven keresztül állt a klotildligeti (pilisligeti) gyülekezet élén.

Amikor idekerült, családjával a Pál nővérek (Pál Edit és Pál Mária) házának padlástérben kialakított lakásában kaptak helyet. A kb. 30-35 négyzetméternyi kis lakásban igen szűkösen fért el az időközben hattagúra gyarapodó család. Feleségének sorai jól érzékeltetik, hogy milyen sorsa volt az ötvenes években egy református lelkésznek:

„Mivel a segédlelkészi fizetésből nem lehetett megélni, a párom elvállalt mindenféle fizikai munkát, favágást, a fa kidöntésétől a kiásott tuskó és a gyökerek feldolgozásáig, gumicsizma ragasztást, pinceásást. Ilyen földmunkákért 3 Ft órabért kapott, ennyibe került télen egy tojás. (...) Akárkinél dolgozott, beszélgetés közben nem mulasztotta el a bizonyságtételt a mi Urunkról, Akinek követségében járt.” (Idézet Tóth Józsefné Király Aranka visszaemlékezéséből.)

Akkoriban sokan kényszerből kerültek Klotildligetre. Olyan tagokkal gyarapodott a gyülekezet, akiknek elvették budapesti lakását, a kitelepítés után kerültek Ligetre. „Később, mikor a kitelepítettek szabadultak, de budapesti lakásukba nem költözhettek még vissza, Pilisligeten találtak átmeneti menedéket, igyekezett a segítségükre lenni. Volt, akinek a fáját vágta fel, s megtanította gyújtóst aprítani, mást a munkájába vont be, persze a nehezét ő végezte, de a bért egyenlően osztotta. Ezek a régen jobb napokat látott emberek megtanultak küzdeni, és a kicsi dolgoknak is örülni.”

1957-ben a nagytiszteletű úr családjával Kisorosziba költözött. Nehéz szívvel vettek búcsút a kicsi, de áldozatkész ligeti gyülekezettől, ahol oly sok szeretettel vették őket körül.

Tóth József nagytiszteletű úr haláláig a kisoroszi gyülekezet lelkipásztoraként tevékenykedett. Jó kapcsolatot ápolt például Mészöly Miklóssal, akinek nyaralójában a korszak értelmiségének színe-java megfordult.

„A helyi szolgálatokon kívül Józsinak kiterjedt levelezése volt. Hívők és keresők, régi és új barátok keresték meg leveleikkel, problémáikkal. Gyakran kilátogattak hozzánk, sohase tudtam, hányan állítanak be vasárnapi ebédre.”

Tevékeny, rövidségében is teljes és gazdag életútját 1981-ben fejezte be.

„Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket...”

(Jn 15,16)

Tóth Tamás nagytiszteletű úr 1957-ben váltotta bátyját a lelkészi szolgálatban. Feleségével, Ilike nénivel először ők is a „megörökölt” szűk lakásban éltek. 1960-ban költöztek át a Csűrös-villába, mely ugyan az egyház tulajdonát képezte, mégis három család lakott benne.

Tamás bácsi kezdetben Klotildliget, Piliscsaba valamint Jászfalu gyülekezeti életének irányítója lett. Hogy mit jelentett ez? Jelentette nyilvánvalóan a gyülekezet rendes hitéleti alkalmait. 1964/65-ig vasárnap délutánonként is tartottak bibliaórát, nemcsak csütörtökön. A piliscsabai testvérek számára a faluban külön istentiszteleti alkalmak voltak. A nyolcvanas években az erdészház adott helyet ezeknek. Tamás bácsi a Béthel dolgozóinak és gondozottjainak, az öregotthonok lakóinak úgyszintén tartott alkalmakat.

Szívügyének tekintette az iskolai hitoktatást, de különösen ezen a területen ütközött rengeteg akadályba. A hatóságok minden lehetséges módon igyekeztek akadályozni, megnehezíteni, hogy a szülők református hittanra írassák be gyermeküket. Például úgy, hogy hitoktatásra csak egy napon és e nap délelőttjén lehetett beiratkozni. A hitoktatás folytatására minden évben engedélyt kellett kérni az illetékes hivataltól. Az engedélyt rendszerint augusztus utolsó napjaiban kapta meg a lelkipásztor, vagy még később... Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy a szülők gyermekük vallásos nevelését nyíltan vállalják. Sokféle módon igyekeztek őket megfélemlíteni. A nehézségek ellenére minden iskolában, beleértve a szakközépiskolát is, tanított Tamás bácsi. A nyomás a nyolcvanas években engedni kezdett, de a tanáriba továbbra sem engedték be a lelkipásztort. Az iskola udvarán azonban gyerekek vidám csoportja várta, hogy Trabantjával leparkoljon.

1972-ben Illési József nagytiszteletű úr nyugdíjba vonulása után a piliscsabai református gyülekezet a tinnyei gyülekezet társegyházközsége lett. Ez azt jelentette, hogy a továbbiakban a klotildligeti lelkipásztorra bízatott a tinnyei gyülekezet is, a feladatok tehát megsokasodtak. Az ünnepélyes beiktatásra 1972 novemberében került sor. Hét évig, 1965 és 1972 között Zsámbékon is Tóth Tamás szolgált.

S hogyan végezte munkáját a ligeti lelkipásztor? Tamás bácsi egy ideig kerékpárral járt, majd húsz éven keresztül motorral a legkeményebb téli hidegek idején is. Ez lett az oka annak, hogy többször meg kellett lábát műteni, nehézzé vált számára a járás. De sohasem panaszkodott, inkább másokon próbált meg segíteni. Egy olyan korban, amely egyre inkább az anyagi javakban kezdte keresni a boldogság lehetőségét, feledve ideológiákat, de az istenhitet is, Tóth Tamás nagytiszteletű úr egész életével hirdette, hogy az Istentől kért erő tartja meg az embert. Amikor tragikus hirtelenséggel távozott közülünk, nemcsak a gyülekezet, hanem az egész község gyászolta hű pásztorát.